Csámborgó

bő két éve, 2006. karácsonya után jártam legutóbb belgrádban, ekkor írtam egy rövid utijegyzetet, amit még sehol nem publikáltam, álljon ez most itt idegenvezetésem utólagos kiegészítéséül:

"Belgrád Borivoje Surdilovics régi kalandjait néztük a tévében hétfőn és kedden, karácsonykor. A legendás Surda, a Forró szél című film főszereplője Belgrádban (Beograd), az egykori Jugoszlávia fővárosában lakott, például Firga bácsival együtt. A filmnézés közben, Kiskunfélegyházán vágyakozva, karácsony este elhatároztuk, hogy másnap (2006. december 27.) lenézünk Belgrádba (ÉSZ 44º 48’ és KH 20º 28’), hisz az csak bő kétszáz kilométerre van déli határainktól. Így is tettünk, karácsony után reggel hatkor elindultunk Szerbia fővárosába, a magyar történelemből ismert Nándorfehérvárt megtekinteni. Mivel 2005-ben elkészült a szerb határig az M5-ös autópálya, így Félegyházától egészen Belgádig autópályán haladhattunk (a szerb szakaszon kétszer van Belgrádig fizetőkapu, kétszer kell 390 szerb dínárt leszurkolni – 1 dínár kb 3,5 forint). Az autópályán gyönyörű napsütésben hasítottunk, Újvidék (Novi Sad) után áthaladtunk a Dunán, majd Belgrád előtt kávéztunk egyet, így is reggel kilenc után már beérkeztünk a városba. Autónkat a Kalemegdan mellett parkoltuk le, innen indultunk gyalog felfedezni a parkot és erődítményrendszert. Szerbia fővárosa, a ma másfél millió lakosú Belgrád (szerbül Beograd) a magyar történelemkönyvekben Nándorfehérvár néven szerepel. Tanulunk a nevezetes csatáról, Dugovics Titusz legendás hőstettéről, Hunyadi János 1456-os győzelméről, és arról, hogy e fényes győzelemnek köszönhetjük a déli harangszót. Mindeme jelentős dolgok ellenére kevés magyar tesz kirándulást a nándorfehérvári várba, mely a mai Belgrádban Kalemegdan néven ismernek. Erős vára a Duna stratégiailag egyik legfontosabb pontján állt, a magyar végvári vonal kulcsának számított. Nándorfehérvár vára körül napjainkban az 1867 után kialakított Kalemegdán Park van. Az állatkert mellett elsétálva az 1688-1690 között épített L.P. monogrammos Lipót-kapun (Leopoldova kapija) léptünk be a várba. Az 1688-1690 között épített L.P. monogrammos Lipót-kapu a Habsburg-időkre emlékeztet: a vár két rövid évig Miksa Emánuel bajor választófejedelemnek köszönhetően 1688-1690 között, később pedig 1717-től 1739-ig Savoyai Jenőnek köszönhetően volt a Habsburg Birodalom fennhatósága alatt. A kapunak egyébként a kurucokkal sokat hadakozó Habsburg Lipót osztrák császár és magyar király a névadója. A Lipót-kapu melletti, téglából épült Izadži-bástyán van a Kalemegdán terasz hangulatos vendéglője. Karácsony után egy nappal, viszonylagos hidegben senki nem ült a teraszon. A Lipót-kapu után a szépséges Zindan-kaput ép felújították: egyáltalán nem balkáni mentalitással, az építőmunkások tényleg serénykedve dolgoztak. A Zindan-kapu egyébként ma is úgy áll, ahogy 1440-1456 között elkészült. A kapu védelmére két félkör alaprajzú masszív tornyot építettek, amit aztán tömlöcnek is használtak (a zindan török szó, magyarul tömlöcöt jelent). A kapuhoz csatlakozik egy középkori barbakán is, ennek tövében pedig két templom áll: az állítólag középkori eredetű Ruzsica-tempom (Crkva Ruzsica) és a Szent Petka-kápolna, mely 1937-ben épült ugyan, de mindkettő harmonikusan illeszkedik a várhoz. És itt áll még a szépséges Jaksity-torony is, mely 1460-ban épült nyolcszög alaprajzú középkori bástyatorony és Jaksity vajda nevét viseli. S ha jól emlékszem, a magyar hírességek között Jaksity Katalinnak is van valami belgrádi kötődése, de ez nem tuti biztos. Néhány fotó a Zindan-kapu tetején, majd folytattuk rohanás-sétánkat a Despota-kapun (szerb: Deszpotova kapija) át, melyet még Stevan Lazarević (Lazarevics István) szerb despota (1377-1427) építtetett. A középkori vár kiépítésére egyébként 1404-1427 között került sor, miután a rossz állapotú várat Zsigmond király a szerb despotának adta, mint hűbérbirtokot (tőle 1427-ben került vissza a vár Magyarországhoz, a despota halála után). Lazarevicsnek ma egy modern szobra is áll a kaputól nem messze, a felső várudvaron. Lazarevics magyar vonatkozása, hogy a fiatal Hunyadi apródként szolgált az ő udvarában: itt sajátította el a nemesi szokásokat és a hadviselés elemeit. Sőt, egyes vad történelmi pletykák szerint néhány kutató szerint elképzelhető, hogy a szerb despota Lazarevics volt az apja Hunyadinak. A Despota-kapun belépve a vár leginkább középkori részéhez, a Dizdar-toronyhoz (Dizdareva kula) sétáltunk tovább. Az egyes leírásokban Északkeleti bástyatoronynak is nevezett négyszög alaprajzú középkori vártoronyban ma a belgrádi TIT csillagvizsgálót működtet, melynek tetejére felkutyagoltunk a kilátás miatt is (belépődíj 20 dínár). A torony után a fal mellett folytatván utunkat hamarosan elérünk a Defterdar-kapuhoz. Ez az Alsó-várba levezető kisebb török kori kapu, mely mellett a XVIII. században épített szépséges szamárhátíves árkádok állanak. A kapu melletti falvonulatokról szép kilátás nyílik a Száva és a Duna összeömlésére, valamint az erdős Nagy-Hadiszigetre (mai térképeken szerbül: Veliko ratno ostrvo) és az alattunk elterülő Alsó-várra. Látszik innen a folyómpartján álló, Mátyás király idején, 1460 körül épített Nebojsa-torony (a toronyhoz kapcsolódik Rigasz Velesztinlisz görög író törökök általi kivégzése 1797-ben). Nem messze a Defterdar-kaputól megtaláltuk azt a szerb és magyar nyelvű emlékkövet, melyet az 1456-os ostrom emlékére állítottak: „1456 július 22-én Belgrád védői élükön Hunyadi Jánossal ezen a helyen arattak döntő győzelmet a törökök felett.” Hát igen. A vár legnagyobb és legfelejthetetlenebb ostroma 1456. július 4-22. között zajlott: az ágyúkon kívül 3-4 mázsás köveket is elhajító ostromgépekkel törették a törökök a falakat tíz napig, így aztán azok javarészt le is omlottak. Ám a szultán csapatai hiába rohamozták meg háromszor a várat, a védősereg mindannyiszor visszaverte őket. A védők közül kiemelkedett a híres szerb (mások szerint horvát) vitéz, Dugovics Titusz hőstette: az egyik bástyán a törökök megvetették a lábukat, és az egyik termetes janicsár lófarkas zászlót emelt a magasba; ekkor hajtotta végre mindenki által ismert cselekedetét, amit Bonfini olasz történetíró így örökített meg: „A vitéz sehogy sem tudta megakadályozni, hogy, hogy a toronyra kitűzze a jelvényt, átnyalábolta a törököt és a magasból a mélybe ugorva magával rántotta.” A jelenetet 1859-ben megfestette Wágner Sándor is, képének címe: Dugovics Titusz önfeláldozása, mely hozzájárult a győzelemhez. A nándorfehérvári diadal volt egyébként Hunyadi János (1407 körül – 1456. aug. 11.) utolsó nagy győzelme. E sikerben az itáliai születésű ferences, Giovanni di Capistrano (Kapisztrán [Szent] János, 1386-1456) és keresztesei, valamint Szilágyi Mihály is tevékeny részt vállalt: a II. Mohamed (Mehmed) szultán által vezetett török csapatok a vereség után szinte Szófiáig futottak. Az ostrom emléke a III. Calixtus pápa által (egyébként még az ostrom előtt) elrendelt déli harangszónak köszönhetően a mai napig nem merült feledésbe. Az ostrom alatt 24 ezer (!) török és mintegy 20 ezer keresztény esett el: a több mint 40 ezer temetetlen halott miatt pestis söpört végig a táboron, ebbe halt bele Hunyadi is, három héttel világraszóló győzelme után. A győzelmet számos mű idézi; Darvas József A törökverő című regényében állított emléket Nándorfehérvár hőseinek és Hunyadi Jánosnak, a reformkori Czuczor Gergely pedig a Hunyadi halála című művében a hős utolsó óráit meséli el. A töröknek csak a híres diadal után 65 évvel, 1521-ben sikerült elfoglalnia: sajnos a fontos erősség elvesztése nagyban hozzájárult a középkori magyar királyság bukásához. Az emlékkőtől (ahol két szerb rendőrről próbáltam teleobjektívvel művészfotót csinálni – kevés sikerrel) elsétáltunk a téglalap alakú felső vár közepére, ahol egy szép török kori sírépítmény, Damad Ali pasának, „Morea meghódítójának” türbéje áll. Itt nyugszik az 1716. évi péterváradi csatában elesett nagyvezír, Szelim pasával és Hasszán pasával, az 1847-ben illetve 1850-ben elhalt várparancsnokokkal, muhafizokkal együtt. A 2001-ben a török állam segítségével felújított türbén szépen kalligrafált ószerb betűkkel és török írású táblát is láthatunk. A türbe fotózása után a Belgrád jelképének is számító, 14 méter magas oszlopon álló szobrot, a „Győztest” (Pobednjik) próbáltam fotografálni. A Felső-vár északnyugati főbástyáján álló meztelen férfialak, leeresztett karddal, bal kezében békegalambbal, a pásztorgyerekből lett horvát szobrászművész, Ivan Meštrović (1883-1962) alkotása. Meštrović 1928-ban az első világháború eredményes befejezésének emlékére készítette e meztelen szobrot, s eredetileg a sétálóutcán akarták felállítani, de a maradi belgrádiaknak ez nem tetszett, így került mostani helyére, a vár fokára. A szobor közelében áll egy gerendavázas, jellegzetes balkáni stílusú ház: a várbeli katonai épületekhez tartozott, sokáig a Szerbia ásványi kincseit bemutató Természettudományi Múzeum működött benne, ma valami hivatal. A szobor lábától átnéztünk a Száva túlpartján Új-Belgrád és Zimony (Zemun) panelházaira és magasépületeire (belgrádi kifejezéssel szolitereire). A szobortól a Király- vagy Sötét-kapun keresztül lesétáltunk a szávai kilátósétányra (itt is munkások hada keverte a betont): az innen előtáruló kép már a természet szépségei iránt fogékony törököket is lenyűgözte, akik a Kalemegdán e pontját az „elmélkedés helyének”, azaz „Fityilbair”-nak nevezték el. Elmélkedhetünk azon, hogy honnan is jön e folyó: nos, a Száva Szlovéniában, a Júliai-Alpokban fekvő Bohinji-tó (Bohinjsko jezero) közelében ered: a 78 méter magas Savica-vízeséssel lát napvilágot. Kereken két évvel ezelőtt, 2004. szilveszterén jártunk ott, Szlovéniában, a vízesésnél, s már akkor kitaláltuk, hogy jó lenne a folyó végére járni, s elmenni Belgrádba. Nem is kellett sokat várni erre. A Száva egyébként 940 kilométert megtéve itt Belgrádnál ömlik a Dunába, vízgyűjtő területe pedig 95720 km². S a szávai kilátósétányhoz, az „elmélkedés helyéhez” méltóan elmerengtünk itt kicsinyt a múlt ködén, hogy hol harcolt itt Hunyadi és Kapisztrán, s persze az új belgrádi panelnegyedek láttán felmerülhet az a kérdés is: vajon melyikben lakott a népszerű jugoszláv színész, Borivoje Surdilovics, azaz Surda? No meg Firga bácsi? Mind elvitte a Forró szél? :) A szávai sétányról visszakanyarodtunk a várba, a Karagyorgye-kapun keresztül. A kapu egy nyers modorú, műveletlen, és teljesen analfabéta sertéskereskedőről, Karagyorgyéról (Fekete György, 1762-1817), a Karagyorgyevics-dinasztia megalapítójáról kapta a nevét, aki 1806-ban ezen a kapun keresztül foglalta el a várat a töröktől; az új Szerbia voltaképpen ezzel a rohammal született meg, Karagyorgye pedig így lett az új Szerbia első államfője (2006-ban ünnepségeket is rendeztek a 200 éves évforduló tiszteletére). A disznókereskedőből lett államfőt azonban Szerbia következő fejedelme, Milos Obrenovics kivégeztette. A Karagyorgye-kapu közelében nyíló Sztambul-kapu környéki várárokban két híres belgrádi sportegyesületnek, a Partizánnak és a Crvena Zvezdának is vannak sportpályái. A Sztambul I. kapun keresztül (melyet a kétfejű sasos szerb címer ékesít) az 1790 körül épített erődítésekhez jutottunk, ennek egyik bástyáján van a belgrádi Hadtörténeti Múzeum (korábban a Jugoszláv Néphadsereg Múzeuma, mai neve szerbül: Vojni muzej – nos, ide nem volt kedvünk bemenni). A kívülről is csúnya múzeum épületét csak 1904-ben építették, eredetileg a katonai Térképészeti Intézet székháza volt. A felsővár délkeleti fala és a XVIII. századi erődítések közötti várárokban található a belgrádi Hadtörténeti Múzeum zömmel második világháborús hadieszköz gyűjteménye (lövegek, harckocsik, stb). A tankokkal teli várárkon egy hídon átkelve a karcsú és fehér óratorony alatti kapuhoz jutottunk, mely a középkori várárok fölé emelkedik. A XVIII. századi, barokk íves bejáratú torony török eredetű neve Szahat Kula, azaz óratorony. Az óratorony alatti kapu mellett nyílt egykoron egy barokk kapu is (1723-1738), melyben ma egy mini vártörténeti kiállítást láthatunk makettekkel (belépődíj 55 dínár), ahová be is mentünk. A barokk kapu után mégegyszer elszaladtunk a Dizdar-toronyhoz, meg a Deftardar-kapuhoz fotózni, megváltoztak ugyanis a fények. Bár egész nap szerencsénk volt: bágyadt, de szépséges két ünnep közötti, december végi napsütés kísért bennünket belgrádi sétánkon. Az étlen-szomjan megtett fotókör után tovább rohantunk: elhagytuk a várat, s bevetettük magunkat a belgrádi sétálóutca forgatagába. Egy könyvesboltban (a Knez Mihaila utca 35 szám alattiban) vettünk egy Belgrád panorámatérképet, meg néhány téli belgrádi képeslapot, amivel újévi üdvözletünket küldtük néhány barátunknak (Bozó Andiéknak, Frank Krisztiéknek, Lakó Jutkáéknak, Novák Petráéknak meg Kacsó Petiéknek). A könyvesbolt után elsétáltunk a nemzeti színházhoz (Narodno Pozorište), mely 1868-1869-ben épült, lefotóztuk a színház előtt álló lovasszobrot (Obrenović Mihály fejedelem szobra, Enrico Pazzi firenzei szobrász alkotása 1882-ből), majd megettünk egy szezámmagos édes tekercset. Ezután még elkutyagoltunk a szerb parlament épületéhez: a Skupštinát 1907-ben kezdte építeni egy jeles szerb építész, Jovan Ilkić, viszont csak több megszakítás után, 1932-ben készült el. Belgrád legreprezentatívabb épülete neoreneszánsz stílusú. A szerb parlament után beültünk egy netcaféba (KoeFiCijent, Terazije 15-23, egy expreso kafa 80 dínár volt), ahol megnéztük méljeinket, illetve az iwiwen keresztül 1200 ismerősömet üdvözöltem egyszerre Belgrádból. A kávézó után sétáltunk még kicsit a korzón (az egyik kirakatban Vámos Miklós könyveit láttuk szerbül, az év könyvének megválasztva), majd visszatérve a kocsihoz mikuláscsomagot találtunk: 1500 dínáros csekket raktak (jogosan egyébként) a szélvédőnkre. Belgrádot még sötétedés előtt elhagytuk."