Csámborgó

„Szekszárdon születtem, színésznőt szerettem” – írja Karinthy arról a Babits Mihályról, aki Szekszárdon látta meg a napvilágot 1883. november 26-án. S bár Babitsot túlzottan sosem szerettem, ugyanúgy ahogy színésznőket sem szerettem. Hogy szexeltem-e velük, az már más kérdés, de az biztos, hogy Karinthynak köszönhetően e verssorokról mindig a szex jut eszembe. De nemcsak ám nekem, hanem sok idiótának is, akik Szexárd nevét ikszel írják. Ilyenkor komoly emberek mindig megdorgálják őket, hogy jujj és hogy ajjajj. Pedig nem is jujj. Nemrég bukkantam rá egy igenjó könyvben, hogybiza például a XIII. században Saxard névalakban bukkant fel a város neve, de később is előfordul forrásokban a Sexárd és Szexárd névalak is, az egyre gyakoribb Szegzárd, Szegszárd névalak mellett. Szóval ha viccesen látjuk valakinél a Szexárd nevet, ne ítéljünk elsőre. Különben is: csak az 1880-as éveitől megjelenő, Dienes Valéria apja által szerkesztett Szekszárd Vidéke nevű újság fogadtatta el a közvéleménnyel a mai Szekszárd formát, így lett ez 1903-tól belügyminisztériumi rendelettel a város nevének hivatalos alakja. S ha már szex és színésznők témakörrel indítottam, maradjunk is kicsit még ezeknél. Amikor 2009. december 12-én Szekszárdon jártam, egy színésznő emléktábláját fotóztam le először, ennek szövege: „A hajdani Szegzárd Szálló emeletén Jászai Mari felléptével nyílt meg 1893. július 6-án Szekszárd első színháza”. És persze szexet is fotóztam, a város főterén. A Garay téren a Garay-szobor nőalakja meztelen duzzadó mellekkel, felfelé néző sóvárgó tekintettel olyan mintha épp fellációra készülne. Hogy nem csak nekem jutott eszembe a szex erről a mellékalakról, arra álljon itt a szoborpályázat bírálóbizottságának (Zala György, Strobl Alajos) értékelése: „A talapzaton stylszerűen és harmonikusan alkalmazott helyzetben a költészet géniusza nyugszik és babért nyújt a költőnek. A géniusz kidolgozása remek. Annál nevetségesebb (csak azért reprodukáljuk, nehogy tovább terjedhessen) az a kifogás, melyet némelyek, mint a közerkölcsiség védői, a géniuszt ábrázoló hölgyalaknak öltözetlen, dekollettált volta miatt emelnek. Ez káros hatással lehet, mondák az erkölcs magas őrei, a polgári iskola ifjuságára, mely a Garay téren jár-kel. Ezen aggályok eloszlatására legegyszerűbb volna a géniusz részére egy női gallért vásárolni, mely nagy választékban kapható a Pirnitzer József és fia cégnél, ugyancsak a Garay téren…” A géniusz azonban minden áskálódás ellenére nagy népszerűségnek örvendett: Kálmán Dezső, a kölesdi születésű költő elkeresztelte Borcsának s még verset is írt hozzá. Node Garay szobránál nem csak a szexuális töltettel foglalkoztam, hanem azzal is, hogy vajon tudjuk-e ki volt ez a figura? Nézzünk magunkba, s nagyon őszintén valljuk be, hogyha nem vagyunk irodalomtanárok vagy művelődéstörténészek, vajmi keveset tudunk Garayról, max annyit, hogy ő írta a Háry Jánost. Nos, pár sort azért szenteljünk a szekszárdi születésű Garay János (1812 – 1853) magyar írónak és újságírónak. Ezt írja róla a szabad lexikon: „Elemi iskoláit és az első latin osztályt szülőhelyén, a többi osztályokat 1823–1928 között Pécsett és (1829-től) a bölcseleti tudományok hallgatásával a pesti egyetemen végezte. Ezután nagyrészt az irodalommal foglalkozott. 1833-tól Mátrai (Rotkrepf) Gábor Regélő című, továbbá a Honművész című lapok segédszerkesztője volt. E két lapba írt történeti cikkeket, verset, novellát, tárcát, útirajzot, hírlapi újdonságot, színikritikákat, sőt adomákat, talányokat és rejtvényeket is. 1836 januárjában egy pesti kereskedő leányát, Pap Mártát vette nőül, aki azonban fél év múlva meghalt. Írt cikkeket a Wigand-féle Esmeretek Tárába s fordított a Tudomány Tár számára is. 1835-ben társult Gaál József, Vajda Péter, Tóth Lőrinc és Szigligeti Ede írókkal, hogy eredeti színműveket szerezzenek, s az eredményül kiadott drámagyűjtemény II. kötetében meg is jelent Árbócz c. színműve. 1837. november 29-én Babocsay Máriával kelt második házasságra. Az év végén Pozsonyba kellett mennie, hogy 1838 elejétől elfoglalja új állását Orosz József Hírnök című politikai lapjának szerkesztőségében. Habár e lapnál csakis a külföldi hírek fordításával foglalkozott, mégis annak politikai irányával saját meggyőződése nem fért össze, így e laptól csakhamar megvált. Már 1839-ben visszatért Pestre s a Jelenkor számára fordított külföldi politikai híreket, néha tárcákat is írt a lapba egészen 1844 végéig, amikor a [[Budapesti napló]] c. rovatot és 1845-ben az Életképekben a Hirlapi méh c. szemlét vezette. 1839. november 23-án a MTA levelező tagjai közé választotta, 1842. január 22-től pedig a Kisfaludy-társaság tisztelte meg tagsággal, ahol Toldy Ferenc július 30-án intézte hozzá bevezető beszédét. Erdélyi János a társaság titkára 1844-ben külföldre távozott, s ekkor helyettes titkárrá Garayt választották meg, majd 1845. január 28-án rendes segédtitkárrá, mely állásában meg is maradt, míg a társaság működése 1848–49-ben meg nem szűnt. A költészet iránti vonzalma, már fiatalon megmutatkozott, még pécsi tartózkodása alatt. Sokat olvasott, s legelőször Rajnis magyar Virgilje hatott rá, hexametereket írt és iskolai latin feladatait magyarul is elkészítette. Később főleg Virág Benedek ódáinak befolyása alá került, s inkább a líra felé hajlott. Pécsett kezdett megismerkedni a német irodalommal és költészettel, mely korai lírai költészetére nagy hatással volt. Szépirodalmi tanulmányait Pesten folytatta, ahol buzgón látogatta az egyetemi könyvtárat. Horvát István nyelvészeti előadásai Révai s a magyar nyelv tanulmányozására serkentették, s ekkor Vörösmarty alapján, hőskölteményt írt. Az 1840-től 1848-ig pezsgő nemzeti élet és a politikai mozgalmak lelkesítő ereje őt is fölvillanyozták, s ekkor írta hazafias „iránykölteményeit”. A népszerű költő, ki több évig kénytelen volt hírlapirással keresni kenyerét, hogy családjának enni adhasson, 1845. július 1-től az egyetemi könyvtárnál nyert díjnoki állást, ahol 1846-ban is dolgozott. 1847-ben a magyar irodalomterjesztő társulat jegyzője lett. 1848-ban báró Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter a m. kir. egyetemhez a magyar nyelv és irodalom tanárának nevezte ki. E tisztségben azonban a „harci zaj csakhamar elnémította”. 1849-ben betegeskedése miatt nem menekülhetett el Pestről. A szabadságharc után Fóton telepedett le. 1850. januárban Geringer Károly báró, akkori országfőnök, az egyetemi tanács, különösen Virozsil Antal rektor közbenjárásával, az egyetemhez könyvtártisztnek nevezte ki. Ez év nyarán két hónapot töltött az egri fürdőben, de betegsége nem javult: a vaksággal fenyegető szembajához köszvényes bántalmak is járultak, melyek megtámadták agyát. Sok szenvedésének vetett véget a halál.” Namármost, hogy így kiművelődtünk Garay életéből, említsük meg még azt, hogy itt Szekszárdon rajta és Babitson kívül más neves irodalmárok is születtek. Szekszárdon született például Csengey Dénes (Szekszárd, 1953. január 24. – Budapest, 1991. április 8.) író, vagy például Parti Nagy Lajos (Szekszárd, 1953. október 12. –) magyar költő, drámaíró, író és szerkesztő, illetve Baka István költő is. Az irodalmárok emlegetése és a Garay-szobor erotikus töltete után (lásd Borcsa) mi mást tehettem volna, minthogy könyvesboltba mentem: itt Borbála lányomnak vettem ajándékba egy könyvet, amely Rutkai Bori illusztrációival jelent meg (Mészöly Ágnes: Sünimanó). De hogy ne csak szex legyen, meg irodalom, hanem valami más is, megemlítem, hogy a Garay téren adventi vásár volt, ahol megkukkantottam a Jézus születését bemutató fafaragás-életképet, no és persze vettem egy Blikket. A népszerű bulvárlap enapi számában Boldizsár fiamnak jelent meg egy karácsonyfa-rajza! A téren kezdtem fázni, így beültem egy finom kávéra a Belvárosi Kávéházba (finom Illy kávét ittam!), majd a kávézóból felcaplattam még a Béla térre, lefényképeztem I. Béla szobrát, a vármegyeházát, majd visszagyalogoltam a piac mellett parkoló kocsimhoz, a városszéli benzinkútnál megtankoltam, és elhagytam Szexárdot, anélkül hogy szexeltem volna. Most nem, de 15 évvel ezelőtt igen! Akkor, 1994. április 8-10-én 3 napot ugyanis a városban és környékén töltöttem, egy busznyi egyetemistával, köztük épp aktuális magyar-francia szakos barátnőmmel, Nórával. Csak zárójelben: ezen a kiránduláson Nórin kívül ott volt két bölcsészlány, akikkel aztán később mégiscsak szexeltem, igaz nem Szekszárdon, és az egyik ugyan nem színésznő, de mégiscsak színházzal foglalkozó ember lett. Sokra egyébként nem emlékszek, csak arra, hogy megnéztük Babits szülőházát, meg voltunk fenn egy kilátóhegyen, meghogy megnéztük a Vármegyeházát is, ez utóbbi helyen arra is emlékszem hogy a különlegesen hosszú bajuszú, nagyon művelt és vicces helytörténész-bölcsész, dr. Töttős Gábor (Szekszárd, 1954. június 17. –) idegenvezetett minket, aki kollegiális szeretettel és tisztelettel dedikálta nekem Szekszárdról szóló, 120 oldalas, igen tartalmas könyvét. Szóval nem sokra emlékeztem, de aztán a múltnak kútjából mégiscsak előhúztam 1994-es szekszárdi feljegyzéseimet. Naszóval: „Szekszárdon a szállásunk elfoglalása után a Vármegyeháza Borozóba tértünk be. Ez eredeti funkciója mellett azért is érdekes, mert hazánk egyik legszebb klasszicista épületében, a Pollack Mihály alkotta vármegyeházában van, maga a borozó pedig tömlöc volt régen, ráadásul a folyosón és a termekben szőlészet- és borászat-történeti vitrinek vannak berendezve. (…) A másnap délutánt már egy másik tó fölött, a szekszárdi Sötét-völgyben töltöttük. (…) Harmadnap délelőtt Szekszárdot, az ország legkisebb megyeszékhelyét néztük meg idegenvezetéssel. A Wosinszky Mór (egy-két éve még Béri Balogh Ádám) Múzeumra sajnos nem volt időnk. Tetszett viszont a volt zsinagóga és Varga Imre Prométheusz-szobra, meg az egész park maga. Babits Mihály szülőházában több mint egy órát töltöttünk. Dr. Töttős Gábor mesélt Babits itteni életéről: Szekszárdon született 1883-ban. Életművének alapvető élménye is Szekszárd, ahova haláláig gyakran látogatott haza. Verseinek nagy része is szekszárdi ihletésű, sok itt is született, a ház kertjében, a hajdani lugasban egy bőrfotelben üldögélve, pihenve. Farkas Pál szobra is így mutatja be a költőt Az irodalmi séta után a városháza udvarán feltárt, I. Béla által emeltetett bencés apátsági templom maradványait néztük meg. I. Béla adományozott egyébként városi rangot Szekszárdnak), 1061-ben. A romok után pincék, ahol megnéztük a hatalmas hordókat, a bor előkészítését, majd mi is megkóstoltuk a szekszárdi olaszrizlinget, a bikavért és a kékfrankost. A híres kadarkát már csak kistermelőknél lehet kapni, mert tőkeművelést igényel. Visszatérve a bikavérhez, Bodnár István örökbecsű háromsorosával búcsúztunk a várostól: „A szekszárdi bikavér orvosságnál többet ér, aki issza, hóttig él!”