HTML

Csámborgó

csámborgásaimról

Friss topikok

2009.01.04. 12:51 B à la Brown

"A kisdiák mereng mappán és tarka képen"

charles baudelaire természetesen, a nagy szimbolista, vele álmodtam s belőle érettségiztem, perszehogy az utazóból, gimiskorom kedvenc verséből, azóta is legalább évente eszembe jut. ma, vasárnap is. ülök, mint kisdiák, egy napja már itthon, s újra különböző földabroszokat nézegetek, reális és irreális terveket szövögetek, hova lehetne még januárban elmenni, tegnap ketten is hívtak januári csámborgásra, a piros kabátos nő az északi hegyekbe, jocó barátom pedig a felvidékre, s van még egy ígéretem, hogy januárban egy tízfős csapatot felviszek 3000 méter fölé az alpokban, s közben különböző cikkeimhez hol lengyelország, hol németország, hol osztrák s hol erdély térképeket nézegetek, s persze távolabbiakat is, reáliába hajló vágyálmokat, tóth árpád fordította az utazót, az alábbi fotót pedig én készítettem egy gyönyörűséges földgömbről a stockholmi természettudományi múzeumban.

 

 

 

Maxime du Camp-nak

                           1.
A kisdiák mereng mappán és tarka képen
s a Mindenség neki mint lelke éhe, tág.
Óh, mily nagy is a föld a lámpák fénykörében,
s ha már emlékezünk, mily kicsiny a világ!

Egy reggel indulunk, és velőnk teli tűzzel,
és fájó dac dagaszt, s keserü vágy izen,
megyünk, s a kósza kedv táncos habokra űz el,
ringatva végtelen lelkünk véges vizen.

Van, akit futni készt megútált hona szennye,
van, kit bölcsője zord titka űz, s van olyan,
ki csillagot figyelt, s behúllt egy női szembe,
s most vészes illatú Circéjétől rohan;

hogy ne bűvölje őt állattá a boszorkány,
fut és teret iszik, fényt és égi parázst,
húsába jég harap, s a réz nap, rája-forrván,
lassan lemossa majd arcán a csókmarást.

De igaz utazók azok csupán, kik mennek,
hogy menjenek, s szivük mint léggömb ring odább,
kik bolygó végzetük sodrától nem pihennek,
s ezt hajtják egyre csak, nem tudva mért: Tovább!

kikben száz alakot, mint a felhők szeszélye,
ölt a vágy, s mint ujonc harcost ágyúk heve,
vonz új és változó, titkos kéjek veszélye,
miknek még emberi nyelven nem volt neve!

                           2.
S mi csak forgunk, iszony! és ugrunk, meggyötörve,
mint pörgettyűk s golyók, - álmunkban is igáz
a vad Kiváncsiság, mint zord Angyal, ki körbe
a vágtató Napok csóváival csigáz.

Furcsa sors a miénk: a Cél, míg űzzük, illan,
s mindegy, hová libeg, hisz úgy sincsen sehol!
De az Ember elé remény reményre csillan
s pihenést úgy keres, hogy őrültként lohol.

Nagy, három-árbocos lelkünk Ikáriába
vágyik s fedélzetén hang zendül: "Part!" - s a hírt
a kosárból a hang bolond hévvel kiáltja:
"Üdv! hírnév! szerelem!" - s fúj, poklok! itt a szirt!

Mert minden part, melyet jelent az őr, ki fent űl,
ma még Arany-Sziget, jósors-igérte táj,
felé a képzelet dús orgiákra lendűl,
de csak zátonyra lát, ha pirkad a homály.

Óh, tündéri hazák szegény, bús őr-hajósa
Verjük bilincsbe őt, vagy vessük vízbe tán?
Csak sir, Amérikák hibbant mámoru jósa,
és sósabb ár tolong a délibáb nyomán.

Így a vén vándor is, míg lába szennybe bágyad,
még légbe szimatol és szeme hályoga
Édent sejt arra is és csábos Cápuákat,
hol rossz gyertyán dereng vak viskók vályoga.

                           3.
Ti csodás utasok! hadd olvasunk ma drága
meséket szemetek tengermélyeiben!
Nyíljon emléketek kincses ládája tágra,
hol csupa éther- és csillag-ékszer pihen.

Bár gőz s vitorla nincs, utatok láza rázzon!
Rablelkünket tovább ne búsítsa retesz,
dús rajzot fessetek s lelkünk feszül, mint vászon,
mit emlékeitek látköre keretez.

Mi mindent láttatok?

                           4.
"Láttunk csillagvilágot,
hullámokat, sivó homok síkságait,
s bár váratlan veszély sokszor vad szirtre vágott,
úntuk gyakran magunk, úntuk, akárcsak itt.

A nap dicső tüze a lila óceánon,
s dicsőült városok a húnyó nap tüzén,
felgyújtották szivünk, hogy elmerűlni vágyjon
vad láza, hol felé hívón zendűl a fény.

Láttunk dús tájakat, városok gazdag ormát,
de nem vonzottak úgy, olyan rejtelmesen,
mint azok, miket a felhők szeszélye formált.
És vágyunk egyre nőtt, tovább, sejtelmesen!

- A kéj nyomán a vágy csak kínzóbb és erősebb.
Óh, Vágy, vénhedt fa, te, csak trágyád a gyönyör,
s míg egyre vastagabb kérgű lesz ősi törzsed,
ágad a nap felé még közelebbre tör!

Meddig nősz, szörnyü fa? sudárod buja kedve
ciprusnál szökkenőbb? - De mégis, gyűlt a kép,
sok gondos rajz, mohó, nagy képeskönyvetekbe,
fivérek, akiket vonz minden messzi szép!

Köszöntöttünk ezer orrmányosan iromba
bálványt és trónt, amely ékszertömbként ragyog,
sok remek palotát, hol a tündéri pompa
bús vággyal rontaná minden bankárotok;

ruhákat, melyeket látni is mámorító,
nőket, kiknek fogán s körmén kármin a lakk,
tudós bűvészt, kihez hizelgőn kúsz a kígyó...

                           5.
 S tovább, mit még? tovább!

                           6.
                     "Óh, gyermeki agyak!

Hogy ne feledjük el a legfontosabb dolgot,
mely keresetlen is mindíg szemünkbe tűnt,
míg lábunk a komor lépcsőn fel és le bolygott,
láttuk az örökös, únott látványt, - a Bűnt:

a nőt, hogy buta és silány rabszolga-gőggel
mint imádja magát, gúny- és csömörtelen,
s a férfit, hogy vad és falánk kényúr a nőkkel,
bár rabok rabja és a szenny közt förtelem;

hóhért, ki édeleg, mártírt, ki könnyet ont és
ünnepet, melyet a vér szaga fűszerez;
zsarnokot, kit kiélt ronccsá hatalma ront és
népet, melynek gyönyört szégyenkorbács szerez;

láttunk nem egy hitet, hasonlót a miénkhez,
egekre kúszni bús ostromra; szenteket,
kik mint, puhúlt inyenc, ha dunnás ágyat élvez,
kéjűl keresik a szőr-övet és szeget;

láttuk, hogyan fecseg az ész ittas bolondja,
az Emberfaj, amely máig sem változott,
duhaj, agóniás dühhel istenre rontva:
- »Én másom, mesterem, óh, légy megátkozott!«

S láttunk bölcsebbeket, Téboly merész csapatját,
kik futják ezt a nyájt, hol Végzet a karám,
s maguk az Ópium roppant ölébe adják!
- Ez az örök körút a földgömb szűk porán..."

                           7.
Hej fanyar, lecke ez, leckéje az utaknak!
Ma, tegnap, holnap és örökre a világ
egyhangú, kicsi hely, rossz ketrecet mutat csak,
unalom-sivatag fájó oázisát!

Menni, maradni jobb? Maradj, ha tudsz te tűrni,
menj, ha kell. Van, ki fut és van, ki sutba űl,
s az éber és gonosz ellent le tudja gyűrni,
az Időt! Jaj, de hány lohol szünetlenűl:

bolygó zsidó gyanánt, apostolként rohannak,
nekik már se vasút, se hajó nem elég
az átkos Bajvivó elől elfutni! s vannak
kik ott vívnak, ahol bölcsőjük a vidék.

Ám ha nyakunkra hág végűl a Gladiátor,
megint remélhetünk, kiáltva: Vár az út!
S mint mikor kínai vizekre vont a bátor
vágy, s néztük a habot, s a szél hajunkba fútt,

megyünk majd: vár reánk az Árnyak Óceánja,
s mint ifjú utasé, szivünk friss lesz s vidám.
Hallga! figyeljetek az édes, bús danára,
ezt zengi: "Erre mind, aki enni kiván

lótuszt, mely illatos! Csodák gyümölcsszüretje,
amelyre szívetek éhes, itt vár csupán,
jertek, halk s különös mámorral a szivekre
csak itt vár a soha nem szűnő délután!"

S a kísérteti hang mind ismerősebb s hívebb,
holt Pyladeseink karja tárúl ki ránk,
"Elektrádhoz evezz! itt megfrissül a szíved!" -
zengi a nő, kinek térdét csókolta szánk.

                           8.
Halál! vén kapitány! horgonyt fel! itt az óra,
óh, untat ez a táj! Halál! Fel! Útra már!
Bár várjon tintaszín ég s víz az utazóra,
tudod, hogy a szivünk mégis csupa sugár!

Töltsd bőven italod, üdítsen drága mérge!
Így akarunk, amíg agyunk perzselve gyúl,
örvénybe szállani, mindegy: Pokolba, Égbe,
csak az Ismeretlen ölén várjon az Új!

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://belabarna.blog.hu/api/trackback/id/tr49856742

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.