Csámborgó

 

-Szüleimtől kaptam az első fényképezőt 1946-ban, egy 6x9-es Agfa-bokszot, amivel szülőfalumban, a Fejér megyei Iváncsán fotóztam a barátokat, a házat, ám igazából csak az 1960-as években fordult komolyabbra: ekkor már Füzesabonyban éltünk, beruháztam egy Zenit 3M tükörreflexes gépre, amivel például már azt örökítettem meg, hogy a szalmatetős házban öregasszonyok főznek. Ekkor már fő profilom a zsáner, zsáner-portré és portré volt, mindmáig ezek a fő területeim. Füzesabonyban készült az első kiállítási képem is.

-1965-ben Egerbe költöztünk, s már 1968-ban alapító tagja lettem a Heves Megyei Fotóklubnak, 1981-óta fotószakkört is vezetek.

-Igen, építésztechnikusként is végeztem, de a városfényképezés tudatos volt, szerettem megörökíteni mindent…

(…és az interjú hagyományos menete itt szakadt meg, Pista bácsi dobozokat vett elő, 1970-es egri utcákat ábrázoló fekete-fehér fotókat mutatott.) Régi egri utcák, különleges látószögek templomtornyokból, a középkortól a barokkon át a modernig egy képbe sűrítő fotók, az egyik ilyen kép után a művész hetvenedik születésnapjára Időszeletek címmel könyv is jelent meg 2006-ban. Az interjút készítő újságíró élvezettel nézegette a régi Egert bemutató képeket (ezekből több már lapunkban a Belvárosban is megjelent), és az interjú átcsapott kötetetlen beszélgetésbe, hogy milyen szerencse például, hogy Molnár István Géza az Érsekkert mellett lakik, mert ez is rengeteg fotóznivaló hangulatot és témát ad, így kanyarodunk kicsit a természetfotózás felé. Aztán fekete-fehér aktfotók is előkerülnek, a művész az aktfotózás felé is tett egy páréves „kirándulást”. Munkásságának visszatérő témája azonban a már öt kiállítást is megért „egri arcok” portrésorozat: képek kerülnek elő Apor Elemérről, Kopcsik Lajosról, Illés Györgyről.

Megszámlálhatatlan mennyiségű kép a műteremben, csak szemezgetünk. Közben beszélgetünk a fotózás jelen helyzetéről is: „A fotós világban ma nagy változások vannak, a fotózásnak nincs olyan ázsiója, mint 8-10 éve volt” – mondja Molnár István Géza, aki szerint egyrészt nem baj, hogy mindenkinek van lassan fényképezője, és a fotózás amolyan „népművészetté” válik. A baj inkább az, hogy „a sok amatőr kép a vizuális tudást visszafejleszti, mert sokan azt hiszik, hogy ez kép”. Az egri fotós egyébként 3-4 éve a digitális technikát is használja, de még mindig azt vallja, hogy egy 24x36 mm-es Velvia dia még mindig 80 millió pixelt tud…

Bekapcsoljuk hát interjú közben a számítógépet is, azon is megnézzük a legújabb képeket, portrék és zsánerképek, kiderül melyek a művész kedvenc képei, hangulatok Bélapátfalváról, a Tisza-tóról, Erdélyből és persze az Érsekkertből.

Órákig, napokig ellene még az interjút készítő újságíró a műteremben, de menni kell. Molnár István Géza búcsúzóul dedikálja és ajándékba adja egy albumát, hogy a képnézegetést otthon is folytathassam. Folytattam is, és egy 1997-ben készült képen örömmel ismertem fel egy ismerős anyukát az óvodából. Pista bácsi egyik lánya ő. Az „Esztó” című kép Molnár István Géza objektívjén keresztül azonban már nem egy kép egy óvodás anyukáról, hanem a fotóművészet maga. De mivel a fotós szerény ember, az interjú során ilyenekről nem esett szó. S ha ő nem, akkor egy méltatóját, Tóth József fotóművészt idézném, aki így vall a fotóművész munkásságáról: „Az élet nehezebb és szépségesebb oldalait egyaránt bölcs uralommal tárja fényképeinek kedvelői elé. Az életmű egységes és következetes.”.

A szabálytalan interjú közben persze kiderültek közeli tervek is, hamarosan egy könyv lát majd napvilágot, Egerről természetesen. És végül összegzésül: 2009-ig bezáróan 48 önálló kiállítása volt és 141 csoportos kiállításon láthatták Molnár István Géza képeit…