HTML

Csámborgó

csámborgásaimról

Friss topikok

2009.10.28. 18:21 B à la Brown

Pozsony blues

szóval az őszi szünetben voltam pozsonyban, illetve voltam pozsony felett. innen indult egy repülőm rómába, s végre ezt a várost is megörökíthettem a magasból. egy gyakorlati tanács ha pozsonyból repülünk, az autónkat a következő helyen hagyhatjuk a legolcsóbban:

http://www.autouschovna.sk/english/inn.php

most pedig következzen egy régebbi pozsony leírásom:

 

POZSONY BLUES
Pozsonyban sosem volt dolgom, de mindig úgy intéztem, hogy legyen. A szocializmus végnapjaiban például tíz tekercs tapétáért és húsz spirálfüzetért vonatoztunk ki apummal csak úgy Pozsonyba, potom kétszáz forintért. Szárnyashajóról is csodáltam már a várost, 2002 októberében kommunikáció szakos hallgatóimat az Új Szó szerkesztőségébe és a Szlovák Rádió Magyar Adásának Szerkesztőségébe kirándultattam, csakhogy Pozsony legyen. A Szlovák Rádió épülete egyébként egy csúcsára állított piramis a Vám utca (Mytna ulica) sarkán, melyet egy háromtagú mérnökcsoport (Ďurkovič-Kissling-Svetko) tervezett, s 1984-ben készült el. 2004 februárjában pedig már muszáj volt az autóba gyerekülést szerelni, s hol máshol lehet jó gyerekülést venni, mint Pozsonyban. Ja, és szeretem a bluest is: és persze hogy a felvidéki Ghymes együttes és Hobo találkozásából kisült egy Pozsony blues című igen jó szám. Szóval most azt próbálom elmesélni, miért is utazzunk Pozsonyba, s közben miért hallgassunk bluest. Pozsonyba azért utazzunk, mert jó város. És mert érdekes. És mert Pozsonyhoz számos művelődéstörténeti emlékünk fűződik: csak példának okáért Mátyás király 1467. július 20-án itt alapította meg Közép-Európa egyik első egyetemét, Academia Istropolitana néven. S ahol a középkor környékén egyetemet alapítottak, az elméletem szerint annyira rossz város nem lehet. De 300 évig (1563-1830) itt koronázták a magyar királyokat is. 1531-től 1783-ig pedig Magyarország fővárosa volt. A Mihály-kapu közelében lévő épületben, a mai egyetemi könyvtárban volt a híres reformkori magyar országgyűlések színhelye, melyen számos költőnk s írónk vett részt 1802-től 1848-ig. Bluest pedig azért hallgassunk, mert mond valamit. A Pozsony bluesban így énekel Hobo: „Háromnyelvű ez a város/ Három néppel is határos”. A dal első sora igazából már csak múlt idő: a korábban háromnyelvű és kultúrájú város a második világháborút követő években öltött határozott szlovák jelleget, amikor is – miután zsidó lakosságát a háború alatt felszámolták – magyar lakosságát részben, német lakosságát pedig teljes egészében kitelepítették. (1910-ben a lakosság 42%-a német, 41%-a magyar, 15%-a pedig szlovák volt; ma 91%-a szlovák, 4%-a magyar, 2%-a cseh). A háromnyelvűségnél tisztázni érdemes uticélunk nevét is, van neki bőven: németül Pressburg, régi szlovákul és csehül Prešporok, a középkori latinban Istropolis (Dunaváros), latinul Posonium, magyarul pedig Pozsony; egy szlovák tudós Bratislavának kezdte el hívni, az első világháború utántól így hivatalosan is az a neve. A dal „három néppel is határos” kitétele stimmel: az osztrák-szlovák-magyar hármashatárnál fekszik Pozsony. Pesttől egyébként 180 kilométerre, Bécstől pedig csak 65 kilométerre van. Pozsonyba azért is utazhatunk, hogy jó olvasnivalót találjunk magunknak könyvesboltjaiban. Pozsonyban egyébként ennek is hagyománya van: 1700-as évek első felében az evangélikus líceum rektoraként Pozsonyban működött Bél Mátyás, s itt adta ki 1721-22-ben a Nova Posoniensia című újságot. Rát Mátyás 1780-83-ban itt jelenteti meg az első magyar nyelvű hírlapot, a Magyar Hírmondót, s Pozsony ezzel – mint sok másban is – megelőzte Pest-Budát. De Pozsonyhoz köthető (1832-36) a Kossuth féle Országgyűlési Tudósítások is. Ma is Pozsonyban működik a szerintem legjobb magyar nyelvű napilap, az Új Szó, s itt van kedvenc könyvkiadóm, a Madách – Posonium is (könyvesboltja a Május 1. téren). De ha nem olvasni akarunk, hanem csak úgy sétálni egy szép óvárosban, akkor is utazzunk Pozsonyba. Számtalan múzeuma (Szlovák Nemzeti Múzeum, Nemzeti Galéria, Természettudományi Múzeum, Művészeti Múzeum, Óramúzeum, Zsidó Kultúra Múzeuma, Közlekedési Múzeum, Borászati Múzeum, stb) rengeteg látnivalót kínál. Legfontosabb látnivaló azonban a pozsonyi vár. Monumentális építménye a Duna szintjétől 80 méter magas dombra épült, szabályos négyszög alakú vár. Ha csillagoznám, szintén ötcsillagos látnivaló lenne (bár összhatását a gyorsforgalmi út kicsit rontja) Pozsony legnagyobb egyházi épülete, a Szent Mártonnak szentelt gótikus székesegyház, a koronázó templom. A város legelegancosabb épülete a hatvanitól és a gödöllőitől is nagyobb Grassalkovich-palota: 1762-ben épült, ma a mindenkori szlovák köztársasági elnök rezidenciája. A híres bécsi színházépítő cég, Fellner és Helmer által épített nemzeti színházat is érdemes megnézni, előtte a Ganümédész-kúttal. A város legszebb épülete a gótikus alapokon reneszánsz-loggiás Óvárosháza. Különösen a Prímás tér felől szép. S milyenek a véletlenek: e sorok írása közben épp egy George Clooney-féle amerikai akciófilm ment a tévében, a Peacemaker, és megpillantottam benne kedvenc pozsonyi épületemet... Az óváros 51 méter magas Mihály-kapu tornya a város jelképe is lehetne; erkélyéről pompás a körkilátás. A Mihály-kapu tövében sűrűsödik a legtöbb pozsonyi étterem; ha olcsón finom fokhagymalevest szeretnénk enni sonkás-rántott sajttal és tartárral, akkor a Pallasba térjünk be: mindössze 192 koronát (1200 forint) fogunk fizetni. Tele hassal is lehet Pozsony bluest hallgatni: „Nem nagy város ez a város/ Nem törvényes nem halálos”. Pozsony inkább nagy volt: 1785-ben a maga 33000 lakosával a korabeli Magyarország legnagyobb városa volt. A Kis-Kárpátok védő ölelésében, a Duna partján fekvő Pozsony lakossága 450 ezer fő (ebből kb. 20ezer magyar). Szóval Pozsony nem nagy város, pár óra alatt az óváros besétálható. Sétáink során azonban még egy dologra figyeljünk oda: az új pozsonyi szobrokra. Most nem kifejezetten Hviezdoslav konzervatívan szigorú szobrára gondolok, inkább a játékosokra. Nem láttam például még más városban, hogy bronzszobrot emeltek volna a gördeszkás fiataloknak. Pozsonyban megcsinálták. Az óváros főterén egy padnak támaszkodva Napóleont is bronzba öntötték. És csatornamunkásnak sem láttam még emléket állítani: Pozsonyban neki is van igen rendhagyó szobra, a helyiek „Kandi”-nak (Čumil) hívják. A sétálóutcán egy félrecsúszott csatornafedél mellől kandikál ki a bronzszobor. Nem elhanyagolható alkotás a Paparazzi étterem sarkán a fal mögül kinéző lesifotós szobra sem. Az új szobrok közül a Halászkapu utcában áll egy ezüstfényű, cilinderes, életnagyságú szobor; egy valódi figurát (Schöner Náci) ábrázol, aki a város régi utcáinak és kávéházainak volt elválaszthatatlan színfoltja. Apropó kávézó: üljünk be a számtalan kávézó valamelyikébe is, az is Pozsonyhoz tartozik (a Kafé Lagunában nagyon finom a tojáslikőrös kávé). A városban egyébként nem csak bluest lehet hallgatni. Hangversenyezett itt Mozart, Beethoven, Liszt Ferenc és a fiatal Bartók is. Sőt, itt született Johann Nepomuk Hummel zeneszerző is. Ez azonban benne van az összes bédekkerben; én olyan két híres szülöttét említeném meg, akik egyetlenegy Pozsony leírásban sem szerepelnek, tárgyunk („az utazás”) szempontjából azonban mindenképp érdekesek. Pozsonynak több híres szülötte is van, ki később nagy utazóvá vált. Az egyik ilyen híres utazó id. Lóczy Lajos (1849 – 1920) geológus. Már egyetemistaként minden idejét a Svájci-Alpok hegyei között töltötte, 1877-1880-ban pedig egy nagy expedícióval Kelet-Ázsia volt uticélja. Járt Indiában, jakháton és gyalog jutott el Szikkimbe, majd az indonéz Jávára hajózott, onnan pedig Sanghajba. Bejárta Kína nagy részét, majd Burmát. Egyéb utazásai során járt Boszniában, a Kaukázusban, Törökországban, Finnországban, de például amikor hírét vette a Vezúv 1906-os kitörésének, rögtön odautazott és több hétig tanulmányozta a tűzhányót, s ő volt az, aki felvitte magával VII. Edward angol királyt a kráter peremére. A másik pozsonyi születésű figura az utazási szakirodalomban csak „magyar Robinson”-ként aposztrofált Jetting Károly (1730 – 1790). A kalandos utazó pályafutása úgy kezdődött, hogy csínytevései miatt Bécsből menekülni kellett, és egy angol utazóval Londonba ment. Ott két évig bankárkodott, majd megunván Szenegálba akart hajózni. Ám hajótörést szenvedett, kievickélt, de a mórok meg elkapták és eladták rabszolgának. Többször is áruba bocsátották, „bejárta” így Nyugat-Afrikát, majd egy algériai hajóra került, amit persze egy csatában a máltaiak elsüllyesztettek. Jetting azonban kiúszott egy kis szigetre, ahol egyedül élt 9 hónapon át. Egy kis hajóval való megszabadulása után hazatért Pozsonyba, és elvette feleségül rég nem látott jegyesét... S ha már így az utazók során előkerültek a nők, fejezzük is be bluesunkat egy idevágó idézettel a Pozsony bluesból: „Pozsonyba ha eltalálok/ A lányokra jól vigyázok/ Olyan szépek mint a bánat/ Ha elkapnak nincs bocsánat...”Ja, és a dal azt is mondja, hogy bármilyen város is Pozsony, „Mégis vissza-vissza húz”. Szóval, rendezzük úgy, hogy legyen dolgunk Pozsonyban… A fenti, Pozsonyról írott soraim egyébként a Kalandor című magazinban jelentek meg 2004 áprilisában. Amikor megjelent, újra elolvastam, s megfogadtam saját tanácsomat: 2005. november 28-án Győrben hesszelve úgy rendeztük feleségemmel, hogy legyen dolgunk Pozsonyban. Elkocsikáztunk és Pozsony hegyére, a szépséges Zerge-hegyre (Kamzik, 440 m) tettünk egy kirándulást. De mivel ott épp hóviharszerűség volt, egy kofola és egy tea fabüfében való lecsúsztatása után elhagytuk a várost. Aztán eltelt két év, s megint eszembe jutott: „rendezzük úgy, hogy legyen dolgunk Pozsonyban”. Ezért a kommunikáció szakos egri főiskolások 2008 tavaszi kirándulását ezért Pozsonyba szerveztük. A szervezés oroszlánrészét most tanszékvezetőm, Martin József, illetve pozsonyi ismerőse, Lőrincz Gyula (Julius Lorincz) diplomata csinálta. A 42 hallgatóval 2008. március 19-én, szerdán reggel hatkor indultunk Egerből, és rövid pálya melletti pihenővel együtt délben értünk Pozsonyba. Első programunk egykor kezdődött, a Pravda című szlovák nyelvű napilapnál (Trnavska cesta 39/A) fogadott minket Petr Sabata főszerkesztő. A pozsonyi Pravda eredetileg a kommunista párt lapjaként jelent meg Pozsonyban 1925-ben először, de ma is baloldali szlovák nyelvű napilap. A szlovák napilap után magyar nyelvű napilaphoz mentünk át fél háromra. Egyik kedvenc lapomnál, az Új Szónál már jártunk 2002 októberében dr. Varga Gyula és Herzog Csilla kollégámmal, de azóta a szerkesztőség is elköltözött, meg a főszerkesztő is változott. Az Új Szó főszerkesztője egy fiatal, 38 éves srác, Molnár Norbert, aki a Lazaretska 12 szám alatti szerkesztőségben fogadta csapatunkat. A magyar napilap után egy magyar nyelvű idegenvezető (Gašparová Lehel Katalin) vezette végig csapatunkat a városon, Pozsonyban ugyanis csak helyiek vezethetnek, én nem. Élveztem, hogy többet fényképezhetek, mert nem kell beszéljek, de az öröm nem sokáig tartott. A Lőrinc kapunál még jó volt az idő, de a paparazzi szobrát és „Kandi”-t (Čumil, vagy ahogy Kati, az idegenvezető mondta: a szoknyaleső) már szakadó hóesésben kaptuk le, majd a hóviharban átrohantunk a dómhoz. Úgy látszik, Pozsonyhoz mindig kötődik valami rossz idő: 2005-ben is hóviharban voltam a városban, 2004-ben csak jeges eső meg ónos eső volt. A márciusi hóvihart a Szent Mártonnak szentelt gótikus székesegyház, a koronázó templom kapualjában vészeltük át. 2004-es cikkemben csak futólag említettem a dómot, most viszont zárva találtuk, viszont a hóvihar miatt egész sokat beszélt róla vezetőnk. A háromhajós gótikus templom építését a XIV. század elején kezdték meg, végül is 1452-ben szentelték fel. 1760-ban a torony leégett, s öt évvel később már barokk sisakkal építették újjá. Ekkor helyezték el csúcsán az Árpádok Szent Koronájának hárommázsás másolatát. A hóvihar elültével folytattuk városnéző sétánkat a Prepostská utcán át a Mihály-kapu felé. Az 51 méter magas Mihály-kapu tornyának a tetején a sátánt legyőző Szent Mihály szobra áll (Eller Péter pozsonyi rézműves alkotása 1758-ból). A Mihály-kapunál megnéztük még a város legkeskenyebb házát, majd a Fő téren át a színház felé vettük az irányt, ahol egy kellemes passzázson áthaladva újabb modern szobrokat láttunk: a modern Ádám és Éva szobrát. A passzázsról a híres bécsi színházépítők, a Fellner Nándor és Helmer Henrik tervei által 1884-1886 között épített nemzeti színháznál lyukadtunk ki. A színházról azt érdemes tudni, hogy 1886. szeptember 22-én nyitották meg fényes külsőségek között, Tisza Kálmán és más kormánytagok jelenlétében. A megnyitó ünnepségen Jókai Mór is jelen volt, 1888-ban pedig Johann Strauss vezényelte itt – Pozsony város szegényei javára – A denevér című operettjét. A színház mellett fejeztük be városnéző sétánkat, majd a buszunkkal kimentünk külvárosi szállásunkra (Slovenska zdravotnicka univerzita, Limbova ulica 12.). Este negyed nyolckor a csapat nagy részét a 212-es trolival visszavittem a városba, ahol az Obchodnán különböző éttermekben vacsoráztunk. Visszafelé tartva a vacsorából a Grassalkovich-palota melletti trolimegállóból mentünk szállásunkra, ekkor még készítettem néhány képet a kivilágított kastélyról. S mivel a cikkben és előző látogatásaim során csak röviden szóltam róla („A város legelegancosabb épülete a hatvanitól és a gödöllőitől is nagyobb Grassalkovich-palota: 1762-ben épült, ma a mindenkori szlovák köztársasági elnök rezidenciája”), most pár mondat tudnivalót még hozzáteszek. Szóval a rokokó Grassalkovich-palotát 1762-ben Grassalkovich Antal építtette. A pompakedvelő herceg pozsonyi palotája Mária Terézia uralkodása alatt gyakran volt fényes főúri összejövetelek és bálok helyszíne. A bálokon Joseph Haydn szolgáltatta a zenét, Kempelen Farkas pedig itt mutatta be híres sakkozógépét. A palotát 1882-től Frigyes főherceg és családja használta: több ízben vendégeskedett itt I. Ferenc József és felesége Erzsébet királyné, Rudolf trónörökös és felesége, Stefánia, de meglátogatta itt Frigyes főherceget Ferenc Ferdinánd, a Szarajevóban megölt trónörökös is. 1919-ben aztán a csehszlovák katonai parancsnokság, 1939-ben pedig a klérofasiszta Josef Tiso vette birtokába, a szocializmus idején pedig úttörőpalota volt (amely Klement Gottwald nevét viselte). Este a szállásról még küldtem egy smst két nőnek. Másnap (2008. március 20-án) a reggeli után utunk a Szlovák Televízió 28 emeletes toronyházához (Mlynska dolina) vezetett, ahol Debnárné (pani Debnarova) a magyar szerkesztőség főszerkesztője mutatott meg több stúdiót, vezérlőt, stb. A tévé után a magyarországi Sláger Rádióhoz hasonló Radio Expresshez mentünk (Lamačska 3.), hogy betekintsünk egy szlovákiai kereskedelmi rádió életébe is. A Radio Expressnél (hol kaptunk egy jó kis pólót is) kétnapos pozsonyi tanulmányutunk véget ért. S hogy a csoport neve fennmaradjon, álljon most itt, kik is voltak ekkor Pozsonyban csoportunkkal: 1. Ábel Tamás 2. Barkóczi Andrea 3. Trantosz Konstantin. 4. Bodnár Zsuzsanna 5. Bognár Andrea 6. Botos Orsolya 7. Daróci István 8. Fábián Edina 9. Feledi Gábor 10. Fülöp Zsuzsa 11. Nagy Attila 12. Fügedi Péter 13. Fülöp Andrea 14. Garazsi Dániel 15. Gyöngy Lilla 16. Havasi Anna 17. Káli Viktória 18. Kiss Andrea 19. Kovács Eszter 20. Kresák Attila 21. Makkai Zsanett 22. Miklós Ildikó 23. Milinker Anita 24. Molnár László 25. Nádasdi Anikó 26. Nagy Vilmos 27. Nyitrai Balázs 28. Páskuly Diána 29. Podráczky Anett 30. Posta Mariann 31. Képe Judit 32. Soós Nóra 33. Szalai Nikolett 34. Szappan Beáta 35.Támcsu Tímea 36. Tátrai Ágnes 37. Tóth Erzsébet 38. Váradi Réka 39. Vass Angelika 40. Waller Beáta 41. Zagyva Edina 42. Zolnai Imre 43. Martin József 44. Buzinkay Géza 45. Barna Béla 46. Csépányi Zsolt 47. Lóth Gabriella 48. sofőr Semperger József.

Szólj hozzá!

Címkék: pozsony reptéri parkolás


A bejegyzés trackback címe:

https://belabarna.blog.hu/api/trackback/id/tr901482099

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása