a szombati napon a ciszta-kiszedés mellett még egy fájdalmas esemény volt: feleségemmel együtt emődre autóztunk, tanítványom, lehoczki gergő temetésére...
28 éves volt gergő, idén végzett volna kommunikáció szakon. ott volt a temetésen két csoporttársa, palatinusz tünde és pócsik attila is, és két volt tanítványom, zelei edit és kósa (fazakas) enikő lelkész búcsúztatta...
pócsik attila írt róla egy nekrológot a palettába, de muszáj itt is közölnöm, szép írás... aztán itt van még egy kép a temetésről, meg alatta három kép, mindhármon rajta vagyok gergővel...
„Palettát vigyél magaddal” – idézet Lehoczki Gergőtől
Telefon. Döbbenet. Nem siratás, álszent könnyezés, csak a döbbenet. Gergőt ugyanis nehéz siratni. Nem mintha nem érdemelné meg a könnyet, csak az nem ő. Valahogy, ha rá gondolunk, mosolyra húzódik a szánk. Talán a legnagyobb gazember, akit ismerek.
Megtanította, hogy lehet sutymutyálni, bár máig nem tudom, mit jelent ez a szó. Csípőből fordította angolra a Kossuth Lajos azt üzentét Bécsben, s valami groteszk hangon tudott ott Puntigamert kérni, miközben egy kutya hasát vakarta. Lehetetlen helyzeteket teremtett maga köré, s lehetetlen módon ugrott ki belőlük. Képes volt entellektüel vitát folytatni egy svédasztalnyi felvágott mellett arról, miért jó a vegáknak. Olykor hetekre tűnt el egy-egy óráról, majd a völgyben íratta be a jegyet, mintha az lenne természetes. Hosszasan fejtette ki, mi az Ákosozás, és irtó cinikus módon oktatta ki a BL-döntős focistákat, meccsnézés nélkül. Közben verset írt. Valami felsőbbrendű szemlélettel értette meg a világot, mit sem törődve az apróságok gyötrelmeivel. Hisz’ azok nem számítanak.
„Lehó”. Az egyik legironikusabb hallgató, aki hajléktalant talált az ágyneműtartóban. „Gege”. Nevetve ment neki a legkeményebb vizsgáknak. Nevetve ment neki az életnek is. Nem laktunk soha együtt, nem voltam a legjobb barátja. Nem éltük át együtt a legnagyobb katarzist, s nem én bátorítottam a cudarság tetőfokán. Valamiért egyre csak az jár a fejemben, amit egy hónapja mondott egy sörízű hajnalon: „szerintem a lehető legtöbb dologban különbözünk, de bírom az arcod”. Konstatálva meghívtam egy újabb sörre. Aztán elköszönt.
Gergő mindig előjött egy meg nem írt Rejtő-regényből, örökké kócosan, a leggyilkosabb morbid humorral, ami mar, mint a sav. Mosolygósan, színesen. Talán csak a szíve nem volt batikolt. Mi pedig mindig visszavártuk, bárhová is tűnt el. Eddig mindig visszajött. Hiányzik.
Pócsik Attila
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.