Csámborgó

„…az ősi városok java elveszett közben s megmaradt a másik fajta, megmaradtak a fényes pénzügyi paloták s a központi járásbíróságok. Egyetlen valódi kivételről tudok s ez nem Sopron, mely osztrák vidékiességbe olvad, hanem Eger, amely – mint Salzburg Ausztriában – leglatinabb vidéki városunk”. Cs. Szabó László Egert méltató sorai a Nyugat 1936 évi első számában láttak napvilágot Őszi napok Egerben címmel. Leglatinabb vidéki városunkban a Dózsa György térről az emberek többsége, teljesen érthető módon, a vár kapuja felé veszi az irányt, hiszen újra Cs. Szabót idézve „az erőd olasz munka, Michelangelo kortársai építették, egy olasz tudós – kicsit a honfitársainak hízelegve – Európa egyik legkülönb várépítési emlékének mondja”. Nem engedve az olaszos-latinos csábításnak, a kis térről mi ábécérendben az első barangolásunkon ismerkedjünk meg inkább a Dózsa György teret a Szarvas térrel összekötő Almagyar utcával.

Már a középkorban is itt volt a Makláron át, az Eger völgye mentén az ország déli és keleti részei felé vezető országút, mely nevét az Almagyar nevű településről nyerte. A Heves megye műemlékei című monográfia írja, hogy „a XVIII. század elején, de még az 1788-as utcaösszeírás szerint is – az ide települő német bevándorlók – Német utcának vagy Tímárok utcájának nevezik. Ugyanis az Eger-patak szabályozásáig annak egyik ága a fundusok hátsó határa mentén haladt s így a hely rendkívül alkalmas volt a mesterség gyakorlásához.”

Sétánkat a Dózsa György téren kezdve jobbra tőlünk az Almagyar u. 2-4-6 szám alatt áll a Dorner étterem és a TÁKISZ épülettömbje. Az 1983-ban épült saroképület sarkán áll egy zománcberakásos hegesztett bronzlemezekből készült szobor, az Alabárdos. Lengyel László szerint a szobor a spanyol Don Quijotét ábrázolja, s a patraszi születésű görög szobrászművész, Makrisz Agamemnon (1913-1993) alkotása 1984-ből. Makrisz Agamemnon egyébként Párizsban egy magyar lányt vett el feleségül, így került később Magyarországra.

Szemben a szoborral az Almagyar 1-es szám alatt egy 1900 körül épült ház áll; Borpatika és egy Szendvicsvár nevű hamburgerező működik az épületben. A 3-as szám helyén lévő telken jelenleg egy sörkert üzemel nyaranta: korábban, 1957-ben a csecsemő és gyermekgondozó képző iskola, valamint a Ságvári Endre Bölcsőde működött itt. Régen az utcának ezt a szakaszát „Várba út”-nak nevezték, de az 1802. évi összeírás ugyanezen utcaszakaszt Hosszú pince utcának nevezi, mert itt állott a város híres Hosszú pince kocsmája, melyről Breznay Imre így ír Hová lettek a régi egri vendégfogadók? című 1942-ben megjelent cikkében: „Híres korcsma volt másfél évszázadon keresztül a Hosszu pince, vagy longa cellaria, a mai Almagyar utca 3. és 5. sz. házak helyén. Ez a városé volt, melyből színházat is akartak építeni a múlt század végén.” Sajnos a Hosszu pince helyett az 5-ös szám alatt ma egy 1995-96-ban épült ultramodern banképület (Budapest Bank) utcaképbe nem illő ábrázata látszik. A 7-es számú ház (melyben a ’90-es években a Félpénzes könyvesbolt is működött, ma …) semmitmondó homlokzata ellenére érdekes történettel bír: Francz József egri kőművesmester 1779-ben vásárolt itt házat, melyet 1780-ban átépített, aztán egy kis palotácskát húzott itt fel. 1831-ben ifj. Francz Józsefé, majd a Galambos családé lesz a ház. És nagy valószínűséggel ebben a 7-es számú házban született 1914. november 2-án Illés Mihály és Stark Berta gyermekeként a későbbi híres operatőr, a kétszeres Kossuth-díjas Illés György (1914– 2006). aki a Színház- és Filmművészeti Főiskola rektora is volt. Ő volt az operatőre többek között a Budapesti tavasz, a Ház a sziklák alatt, a Húsz óra, az Isten hozta, őrnagy úr! vagy Az ötödik pecsét című filmeknek. Több mint száz nagyjátékfilm mellett forgatott természet- és dokumentumfilmeket is, olyan nagyszerű hazai mesterekkel dolgozva együtt, mint Fábri Zoltán, Máriássy Félix, Makk Károly, Várkonyi Zoltán vagy Herskó János. Illés Györgyöt 1995-ben Eger díszpolgárává választották. Ugyancsak a 7-es számú házban 1939 ősze és 1944 tavasza között lengyel polgári menekültek laktak.

Ezzel azonban még nincs vége a ház történetének: 1944 őszén a visszavonuló német csapatok raboltak és pusztítottak, Egerben megrongálták az állomás épületét és a villanytelepet, sőt házakat robbantottak fel az Almagyar utcában is: az egykori barokk ház kapualja, két utcai szobája és homlokzata is ebben a robbantásban pusztult el. A Félpénzes könyvesbolt mellett lévő 9-es számú házban ma szikvízüzem működik.

A 11-es számú ház is valószínűleg a robbantásoknak esett áldozatul. Az igen furcsa, kerek ablakú ház helyén álló épület 1795-ig Pócs János asztalos örököseié, majd 1815-től Forsits József nyomdászé, Hupka Antal óraművesé, 1830-tól pedig Keller János rézműves lakott itt.

A szomszédos 13-as számú úgynevezett Bodnár-ház (1982 óta a Zóna Büfé üzemel itt a boroshordó cégér alatt, illetve a Virág Panzió) zártsorú emeletes lakóház, mely 1770 körül épült. Itt lakott Hauser Mihály egri rézműves és ötvös, az egri és Eger környéki templomok aranyozott vörösréz liturgikus tárgyainak e korban legkeresettebb mestere. Őutána Bajer József, majd 1845-1903 között Böck pékmesteré a ház, mely csupán 1918-1940 között volt a „névadó” Bodnár-családé, ez a név van az épület falára 1958-ban felhelyezett emléktáblán is. A házon érdemes még egy pillantást vetni a patkó cégérre is.

Visszatérve kicsit a páros oldalra, a 8-as számú, zöld színű kétemeletes ház kultúrtörténeti érdekessége, hogy Cseh Tamás (1943-) itt lakott albérletben amikor az egri főiskolára járt. Egy interjúban így vall Egerhez való viszonyáról: „Itt végeztem rajz szakon, levelező tagozaton. Jó rajzos voltam, de lusta tanuló. A művészettörténeti utóvizsgákra Csont Pistával és egri barátaimmal készültem egri kocsmákban. Az Almagyar utca 8-ban laktam, csak az akkor még egy ódon kétszáz éves épület volt. A diákpénztárcából is tudtunk ebédelni a Vörös Rákban, vagy a Vadászkürtben. Hosszú estéken át váltottuk a világot bizonyos pincehelyiségekben. Álomszerű idők voltak. Könnyesszeműek. Szerelmek, barátságok, nagyszerű tanárok és kedves rokonaim kötnek Egerhez...” A házban régebben az Európa Biztosító, 2006 körül egy bioétterem, ma pedig a K&H biztosító, a 10-es számúban pedig a postahivatal működik. Itt egy köz nyílik a Gólya utca lakótelepe felé, majd következik két jelentéktelenebb ház, a 12-es és a 14-es.

S most újra vissza a páratlan oldalra, ahol a Bodnár-ház után a 15-ös számú ház megintcsak műemlékjellegű, mint azt a házfalon elhelyezett 1958-as tábla is bizonyítja. Az 1778-ban épült földszintes késő barokk lakóház történetéről annyit, hogy az erdélyi származású Plitzner János 1776 januárjában lett egri polgár, aki két év alatt felépítette ezt a házat, és ideköltözött a szemben levő (Almagyar u. 16.) Hagen-féle házból. Plitzner ugyanis elvette feleségül Hagen József kőfaragó ekkor megözvegyült nejét, Hagerer Borbálát. S mivel Plitzner is kőfaragó volt, Hagen örökösévé vált a Líceum építési munkálatainál. 1805-ben Plitzner Bájer József kékfestőnek adta el a házat, amiben aztán 1830-34 között Bányai István szűcs, majd később a Buday család lakott.

A műemlékjellegű ház mellett egy mályvaszínű földszintes ház (a 17-es), majd egy sárga színű szintén földszintes (a 19-es) jelentéktelenebb ház következik mészkő alappal. A 21-es számú házban az északnyugat-amerikai haida indián motívumokkal díszített pub, a Tüzes víz működik (fellépett itt már a Tátrai Band is többek között). Ezzel a páratlan oldalnak vége is.

A túloldalon még két műemlékjellegű ház is van: a 16-os számú egyemeletes házat 1772-ben építette Hagen József kőfaragó. 1785-1800-ig Vágner Mihály püspöki számtartó tulajdona, örökösei Kormon János tímárnak adták el. 1815-ben Despers Ignác tímáré, s miután a telek az akkor még szabályozatlan Eger patak egyik ágáig futott le, éppen úgy, mint az egész házsort, ezt a házat is tímárok lakták. Külsejéről ezt írja a Heves megye műemlékei: „Homlokzatán faltükrös tagolás, kosáríves, kőkeretes, kerékvetős kapu régi rutás szárnyakkal.”

A szomszédos 18-as számú szintén műemlékjellegű, 1771-ben épült barokk lakóházon emléktábla hirdeti az építtető, Ticz Krisztián nevét. Ez azonban korántsem biztos: a kapu zárkövébe vésett számok között elhelyezkedő T illetve az ezt keresztező X betű ugyanis Soós Imre megállapítása szerint (Breznayval ellentétben) nem lehet Titz Christian névbetűje, mert ilyen nevű az utcában lakó Titz tímárok között nem fordult elő.

Ezen barokk lakóház után következik a 20-as számú ház, melynek elődjében 1785-ben már Polereczky Ignác gombkötő lakott.

S a 22-es számú házban ma helyet foglaló Gumi diszkont után véget érnek az Almagyar utca házai, ám itt hajdan még állt egy olyan építmény, melyről kicsit bővebben kell szóllani: ez az építmény a Maklári vagy Almagyari kapu volt.

A Maklári kapu építését az 1550-es évekre lehet tenni: Egert ugyanis a középkorban nem vette körül fal, csak a török veszély közeledtével építettek egy palánkfalat, s azon négy kaput nyitottak: ezek közül az egyik a Maklári kapu volt, az Almagyar utca kezdeténél, a Szarvas térnél. A Maklári-kapu, mint Eger falán valamennyi kapu, kettős volt, s nagy valószínűséggel azonos az Evlia Cselebi által említett Ilidzse-Kapu-val, amely „háromszoros erős kapu: három felvonó hídon kell előtte keresztül menni; két oldalán lőrések vannak.”

Ehhez a kapuhoz királyok nevei is fűződnek, nagy valószínűséggel járt itt Nagy Lajos (1326-1382) király is, aki az Egerrel immár régóta teljesen eggyé forrott Almagyar nevű falunak hetivásárok tartására jogosító szabadságlevelet adott Makláron 1362. november 17. napján. S bár még Nagy Lajos idejében nem volt itt kapu, annál inkább volt egy másik koronás fő látogatásakor, melyről Breznay Imre: Eger a XIX. században című könyvében olvashatunk. Ferenc József (1830-1916) osztrák császár ugyanis 1852. június 20-21-én Egerbe látogatott, s a leírások és dokumentumok alapján rekonstruálható részletes útja Egeren belül is. S mivel Kistálya felől érkezett, a Maklári kapunál állítottak fel részére egy diadalkaput, ahol a város plébánosa, Szaitz Antal mondott üdvözlőbeszédet. Ferenc József végigvonult az Almagyar utcán, melynek végén újabb diadalkapu várta (a Hosszúpince előtt). A leírások szerint a kapuk „császári, nemzeti és városi színű” zászlókkal voltak ékesítve.